Amikor a zene kiemel közvetlen környezetünkből - hallgatás vagy alkotás közben

Talán ismert jelenség, amikor zenehallgatás közben a zene magával ragadja az embert. Szinte teljesen megfeledkezünk a külvilágról, és átadjuk magunkat a zenének. Egyetlen esetre emlékszem életemben, amikor igazán, de igazán magával ragadott a zene. A tévében zongorán és hegedűn játszottak valamit. Csak a háttérben szólt, de elkezdtem rá odafigyelni, és élvezni a dallamot. Talán két hegedű szólt egyszerre, felváltva a zongorával, és hirtelen felfedeztem, hogy milyen gyönyörű hangja van a hegedűnek, és milyen gyönyörű, ahogy váltják egymást a zongorával, és így szólnak a szép dallamok, és igazán, de úgy igazán elkezdett a zene magával ragadni. Azonban pont ekkor megszakították a műsort valami rendkívüli hír miatt. Pedig kíváncsi lettem volna, mi történik, ha tovább is átadom magam a zenének. Valószínűleg még jobban háttérbe szorult volna számomra a közvetlen környezetem, amikor a zene köti le minden figyelmemet, és az egész valami döbbenetes élmény lehetett volna.

Ez évtizedekkel ezelőtt volt. Sajnos ehhez hasonló élményt azóta se éltem át újra, pedig hallottam szép zenéket hegedűre és zongorára, de az élmény maga sosem jött vissza.

Amiről most írni akarok, az az, amikor alkotás közben emel ki maga a zeneszerzés tevékenysége abból a közvetlen környezetből, amiben vagyok. Nem szokott ez igazán tudatosulni, csak most tudatosult nemrég egy érdekes élményem kapcsán, amelyről a következő bekezdésben majd részletesen írok. Eleve ha zenét írok, akkor erősen arra koncentrálok, más dolgokat kizárok. (Ettől még, érdekes módon, gondolati szinten más dolgok előfordul, hogy a fejemben járnak, pl. konkrét személyek, ismerősök, vagy szituációk és ilyenkor azt hiszem, hogy a dallam velük van kapcsolatban, és róluk szól.) Ahogy az ember ebben a koncentráló, elmélyült állapotban van (ami azonban nem megterhelő, hanem könnyen jön, amikor elkezdek dallamírással foglalkozni), ez az állapot egyre erősödik, persze ez az embernek nem feltétlen tűnik fel. Erősödik ez az állapot, ahogy a dallam alakul, egyre több szólam születik, egyre hosszabb a dallam, és már-már maguktól jönnek az újabb részek a dallamban, amik odakívánkoznak, és ezzel foglalkozva még inkább magával ragad a tevékenység, még inkább csak erre koncentrálok, még inkább megfeledkezem közvetlen környezetemről és egyéb dolgokról. Valószínűleg ez nem csak zeneszerzésnél, hanem más tevékenységeknél is jellemző, akár tanulásnál, olvasásnál, vagy más szellemi munka közben, például programozásnál. Bár a programozást általában több megszakítással szoktam csinálni, talán azért, mert olyan logikai-szellemi képességeket is igényel, ami hosszú távon fárasztóbb, mint zenét szerezni. Mégis, talán nem sok más tevékenységhez hasonlítható, amikor az ember zenét szerez, és a készülő mű maga is magával ragadja az embert, és maga a tevékenység is, és ez a kettő egymást erősítve még inkább magával ragad és elröpít egy új világba. A sikerélmény, hogy a mű készül, és ami készen van belőle, az tetszik, olyan érzést ad az egyébként is magával ragadó tevékenység alatt, amihez hasonlót nem tudnék mást említeni.

Az előző bekezdésben leírtak azért jöttek elő bennem, mert tegnap este volt egy érdekes élményem. Lefeküdtem aludni, és ki tudja, miért, egy szerzeményem járt a fejemben, belső füleimmel azt hallgattam, ahogy jönnek egymás után a motívumok. Közben félig elképzeltem azt a szituációt is, amikor magát a dallamot írtam, és szinte újra átéltem azt, amit a zene írása közben, vagy talán valami mást éltem át, egy fiktív zeneszerzési folyamatot. A lényeg, hogy újra magával ragadott, mintha én magam szőném a dallamokat akkor, és közben a dallamok szólnak, és ahogy kezdtem alváshoz közeli állapotba kerülni, volt, hogy még élesebben hallottam belső füleimmel a hangzást is, ahogy a dallam szól. Az egész egy hihetetlen nyugodtsággal töltött el, és nagyon jó élmény volt. Talán előfordulnak félálomban, elalvás előtt hasonló élmények. Régebben egy tó partján üldögéltem, és picit elbóbiskoltam, akkor is érdekes, nyugodtság, felszabadultság-szerű érzés töltött el, és azt hittem, fél óra eltelt, de az órámra nézve láttam, valójában csak öt perc telt el. Nem igazán lehet tudatosan ezeknek a félálomszerű állapotoknak a minőségét így befolyásolni, de most a dallam „újraszerzésével" sikerült. Egy kezemen meg tudnám számolni, életemben hányszor sikerült azt a speciális különös szabadsággal és nyugodtsággal járó érzést elérni félálomszerű állapotban, és sosem volt tudatos. Egyszer egy vasútállomásra emlékeztem vissza, amelynek közelében volt egy összejövetel, amihez különösen pozitív élmények kötnek. Ahogy félálomban erre a vasútállomásra gondoltam és elképzeltem, hogy ott vagyok, újra előjött ez az érzés. Egyszer pedig egy tanórán jött rám az álmosság, de nem elaludtam (a tanár nem értékelte volna túlzottan), hanem egy nagyon kis időre ilyen félálomszerű állapotba kerültem, és utána hihetetlenül jól éreztem magam, aminek okát megmagyarázni nem tudom.

Előfordul, hogy az ember valami nagyon szépet, nagyon jót álmodik. Egyszer valamilyen helyen sétáltam, talán tengerpart közelében, és nagyon szép tájakat láttam, és ezeknek a tájaknak a látványa teljesen magával ragadott. A valóságban nyilván nem ragadná magával az embert az ilyen látvány ilyen szinten, de álomban különös értelmezést kaphatnak a vizuális élmények. Ritkán tehát előfordul, hogy az ember álmában vagy elalvás közben „fantasztikus élményeket" éljen át. Korábbi bejegyzésemben írtam eléggé viccesen arról, amikor az embernek álmában eszébe jut egy dallam, és az valami olyan csodálatos dallam, amivel biztosan zenei Nobel-díjat lehetne nyerni. Valójában abban a dallamban nincs semmi rendkívüli, csak abban az álomszerű-félálomszerű állapotban nyer egy csodás értelmezést számunkra akár a táj, akár a dallam. Ettől még persze nem zárható ki, hogy valaki megálmodjon egy dallamot, és azzal akár sikereket érjen el a valóságban is, de alapvetően nem attól lesz jó a dallam, amit mi álmunkban annak érzünk benne. Az álom és az azzal járó érzések nagyon meg tudják téveszteni az embert.

Igazából én se értem, milyen logika alapján írtam le ezt a bejegyzést, milyen összefüggésekről, vagy egyáltalán miről is lenne szó itt. Elalváskor felidéztem egy szerzeményem, és „újra átéltem" annak komponálását, ez ihlette ezt az írást. Az újra átélés, ahogy már írtam, nem valós újra átélés, mert emlékszem, hogy a valóságban teljesen máshogy írtam azt a dallamot, már amennyire vissza tudok emlékezni a dallam írására. Itt inkább csak elképzeltem egy, az agyam szerint lehetséges folyamatot, amely során előáll a dallam, és a dallamírással járó pozitív érzéseket éltem át „újra".

A saját magam által írt dallamokat eléggé jól ismerem kívülről, ráadásul rendkívül önimádó módon szeretem is ezeket a dallamokat, pozitív érzéseket váltanak ki belőlem. Ezért nem nehéz ezeket belső füleimmel „végighallgatni" újra, és közben elképzelni, „felidézni" a dallam megírásával járó folyamatot. Talán valami rettenetesen önimádó, egoista tulajdonságom által valósul meg, hogy a saját dallamaim írása és felidézése ad számomra olyan zenei élményt, amit más zene valószínűleg nem is tudna adni, és amihez hasonló élményt más tevékenység közben nem tudnék átélni. Az alkotás folyamata, a számomra szép dallamaim, és ahogy a dallamból egyre több kész van, az alkotással járó sikerélmény mind úgy táplálja talán önimádó természetemet, ahogy semmi más. Az önimádatot lehet akár idézőjelesen is értelmezni, én magam sem tudom, mi ez, amikor maga az alkotás folyamata egy semmihez sem hasonlítható élményt ad, és talán ezáltal minden más dallamnál kedvesebbé teszi előttem saját dallamaimat. Ez nyilván nem jelenti azt, hogy azt gondoljam, hogy én vagyok a legjobb, hiszen ettől még csodálattal viszonyulok a nagy zeneszerzők összetett, hosszú, jól megírt, alaposan kidolgozott, harmóniában gazdag dallamaihoz. Mégis máshogy viszonyulok saját dallamaimhoz, mivel átélem azok elkészülését, és valami rejtélyes módon belekerül azokba valami énbelőlem, a személyiségemből, az egyéniségemből, amit megfogni, megmagyarázni nem igazán tudok. (Vannak azonban olyan szerzeményeim is, melyeket megírni érdekes volt, de utána rájöttem, nem sikerültek jól, nem tetszenek, ezeket félreteszem a süllyesztőbe. Érdekes, hogy ettől még előfordulhat, hogy valamelyik szerzeményem nekem nem tetszik, másnak igen, vagy fordítva.) Ettől még mindez csak a fizikai valóság része, és ha a világ valaha atomjaira bomlik, ez is elillan, de addig is csak az én fejemben, az én kicsi világomban létezik mindez.

2020. aug. 11.