A zene, mint emlék felidézője

Nem kapcsolódik a zeneszerkesztéshez ez a poszt, inkább amolyan zenepszichológiai beütése van csak. Mégis ide írom, hova máshova írhatnám?

Előfordulhat, hogy egy ember számára egy zeneszám teljesen mást jelent, mint aminek a zeneszerző szánta. Szegény zeneszerző talán vért izzadt, hogy a szerzeménye minden eddiginél jobban visszaadja a tél hangulatát, a napsütés hangulatát vagy a reggel hangulatát, erre van, akinek esze ágába sincs ezzel társítani a zenét, hanem valami teljesen mással társítja. Például, Grieg Reggeli hangulat című műve énszerintem nagyon jól visszaadja azt a hangulatot, ami reggel lepi meg a világot. De mi van, ha valaki ezt a zenét akkor hallotta először életében, amikor égett a háza és a tűzoltás kötötte le minden energiáját, és ideiglenesen el is kellett utána költöznie egy másik helyre, mert nem maradt lakható az otthona? Lehet, hogy ilyenkor ez a zeneszám mindig ezt az aránylag nagy horderejű eseményt fogja az embernek eszébe juttatni, és utálni fogja ezt a zeneszámot, annak ellenére, hogy ha más körülmények között hallja meg, akkor akár a kedvenc zeneszáma is lehetett volna. Hogy egyébként milyen pszichés problémákat okozhat az ilyen, egyáltalán okozhat-e pszichés problémákat, hogy valakinek akár az ízlésének leginkább megfelelő dologhoz társul egy igen negatív esemény, erről fogalmam sincs, bár érdekes kérdés lenne erre kitérnie annak, aki ért az ilyesmihez. Esetleg teljesen megváltozik az ember ízlése ilyenkor, vagy önmagával kerül ellentmondásba és ebbe beleőrül, esetleg meg sem kottyan neki? Nem tudom.
A lényeg, azt próbáltam érzékeltetni, hogy ha adott szituációban hallunk egy zenét, és főleg, ha ez a szituáció erőteljes érzelmekkel jár, akkor ha újra meghalljuk azt a zenét, akkor a zene mondanivalója számunkra az adott szituáció felidézésére fog módosulni, korlátozódni. Hiába akart a zeneszerző akár pont azzal ellentétes hatást érni el, a szituáció visz mindent a zene befogadója számára.

Hasonló a zene alapú nosztalgia is. Ilyenkor az ember életének egy adott időszakához kapcsolódik egy-egy zeneszám. Például, az ember gyerekkorában bizonyos zenekarok zenéit játszották gyakran a tévében, rádióban, majd később más slágerek váltották fel ezeket. A gyerekkor után 10-20-30 vagy akár még több évvel, ha az ember meghallja azt a dallamot, amit gyerekkorában hallott sokat, akkor a gyerekkora jut eszébe róla - független attól, hogy a zeneszerző mit akart kiváltani a hallgatóból. Vangelis egyik ismert szerzeménye volt A Hét című tévéműsor zenéje. Az én gyerekkoromban ezt minden héten hallottam, mindig este szólt, és ilyenkor már ideje volt menni aludni. Számomra a mai napig ezt a gyerekkori élethelyzetet idézi fel ez a zene, a hangulatot, hogy késő van, készülődni kell az alváshoz, mert másnap iskola. Lehetne említeni sok zenekart, melyeknek a zenéit gyerekkoromban sokat játszották tévében, rádióban. Főleg, ha hosszú ideig, például 10-20 évig gyerekkor után az ember nem is hallja ezeket a zenéket, majd újra meghallja, különös érzés fogja el. Ilyenkor a zene eredeti mondanivalója teljesen háttérbe is szorul. Szerencsére Vangelis említett szerzeményének a címe L'enfant, azaz A gyerek, így legalább köszönőviszonyban van a saját gyerekkorommal. Érdekes egyébként, miért lett ennek a műnek a címe, hogy "A gyerek", hiszen a gyerekekre a játékosság jellemző leginkább, a zene hangulata meg inkább komoly. Vangelis zenéit egyébként mindet komolynak, karakteresnek, „szigorúnak" érzem, de ezek így nagyszerűek. Ez most nem tartozik a témához, bár szintén érdekes lehet. Az is érdekes lehet, hogy Robert Miles-nak is van Children című szerzeménye (bár itt többes számban áll: gyerekek), ennek egy lehelettel több köze lehet a gyerekek játékosságához, de ennek sem értem, miért ez lett a címe - az ilyen témákról külön blogot lehetne nyitni.

Az ideális helyzet, amikor az ember a hangversenyteremben ül, és úgy hallgatja a zenét, így biztosan azt fogja a zene kiváltani belőle, amit kell. Biztosan? Nem mondanám, hiszen a hangversenyterembe is adott lelkiállapotban, adott élethelyzetben lépünk be, és ez meghatározza, mit fog kiváltani belőlünk a zene. A képzettársítások, hogy egy zenét mivel fogunk a későbbiekben asszociálni, előre megjósolhatatlanok.

Amit most itt megpróbáltam körvonalazni, lehetne a zenepszichológia tárgya is, de nem csak a zenével kapcsolatban fordul elő. Sok más dolgokat, eseményeket, háttérkörülményként jelen lévő dolgokat is társíthatunk egy másik eseményhez vagy adott lelkiállapotunkhoz. Az egész talán kicsit olyan, mint a (feltételes vagy feltétlen) reflex. Adott helyekhez például pozitív élmények kötnek, emiatt szívesen megyünk vissza arra a helyre. Más helyek negatív élményeket juttatnak eszünkbe, így onnan menekülünk. Az sem kizárt, hogy ahol egy nehéz időszakunk volt, oda nem is érdemes visszatérni, mert előidézi azt az időszakot, és ez visszafogja az embert. Míg a pozitív emlékekben gazdag helyek újra meglátogatása akár inspiráló, motiváló hatással is lehet.

A dallamok, zeneszámok tehát felidézhetnek egy régebbi időszakot életünkből, vagy adott szituációt, és ez felülírhatja azt, amit a hangok egymásutánja enélkül váltana ki belőlünk. Hogy a zeneszerkesztéshez is kapcsolódjak mégis, ez hatással lehet arra is, hogy valaki adott motívumokat kerül a zenében, míg más motívumokat előnyben részesít. Például, ha zenét szerkesztek, akkor direkt kerülni fogok olyan dallamokat, amik olyan zeneszámra emlékeztetnek, melyhez negatív asszociációim társulnak. De az is lehet, hogy az ember úrrá lesz ilyen asszociáción, és rájön, milyen szépen hangzik egy adott akkord, még akkor is, ha akkor hallotta életében először, amikor pont egy tragédia történt vele.

Amiről fent írtam, az fordítva is igaz lehet. Volt egy adott hangulatom, amikor írtam egy dallamot, és ezzel a hangulattal társítottam a dallamomat. Volt aztán meglepetés, amikor egy barátomnak megmutattam a dallamot, és neki teljesen más jutott róla eszébe. A dallamok írása általában nem terheli le olyan szinten az agyat, mint például a sebészeket egy operáció (bár sosem voltam sebész, valószínű nem is leszek, így biztosat nem tudok mondani, de feltételezem, erőteljes koncentrációt igényel a munkájuk) vagy a programozókat a programok írása, így a gondolatok szabad áramlását nem akadályozza semmiféle útszűkület vagy dugó. Zeneszerkesztés közben tudnak áramlani a gondolatok, viszont az ember nem kontrollálja ezeket, mert azért mégis csak mással van elfoglalva. Ebből a szempontból az álmodáshoz hasonló a gondolatok ilyesfajta áramlása, ott sem kontrolláljuk, csak jönnek. Akár konkrét szituációk, konkrét személyek járhatnak a fejemben, amikor írok egy dallamot. Emiatt esetleg a dallamot ezekkel a szituációkkal és személyekkel társíthatom, bár a legtöbbször el is felejtem, min járt az agyam dallamírás közben.

Összegezve, a zene így vagy úgy, de igencsak alkalmas képzettársításokra. Mivel a háttérben is jól szól, és nem igényel emberfeletti koncentrációt általában sem a hallgatása, sem az előállítása (kivételek persze mindig vannak), az emberi agy simán megtűr mellette, vagy akár bevonz mellé mást is, amihez aztán vagy örökre hozzátapad, vagy csak egy időre.